Dehogy akartam családot kutatni!
Többgenerációs együttélésünk következményeként „kulturális” nevelésemet Baán nagyapám vette kézbe, amelynek része volt a családban megesett történetek elmesélése. Aztán 1978-ban meghalt Nagyapám, s miközben az íróasztalában emléket kerestem magamnak találtam egy halom elsárgult papírt. Semmi mást nem akartam, csak utánajárni Nagyapa meséinek és bebizonyítani, hogy mindig igazat mondott. (Sikerült.)
Ahogy haladtam a kutatásban, érdekelni kezdtek a leány-ágak. Nehezen akartam tudomásul venni, hogy én is a „futottak még” kategóriába tartozom. Vajon milyen sorsuk volt a lányoknak? Bogozgattam a szálakat, s így futottam bele a sok rokon-házasságba, ősvesztésbe. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, abba kell hagynom az adatok gyűjtögetését. Dühös voltam az ősökre, elég volt a „belházasságok” felfedezéséből, nem akartam szembesülni újabb unokatestvéri házassággal. Aztán mégis folytattam… Aki belekóstol a családkutatásba, annak előbb-utóbb szenvedélyévé válik, nem lehet ezt csak úgy abbahagyni.
Lassan értelmet nyertek Nagyapa elejtett félmondatai is: Korenika Sándor győri futása, Miklós ’48-as mentéje, miért szerette mindenki Baán Gáspárt és Lajos hogyan „zenésítette meg” a birtokot, a fiskális Bárány Tamás vehemens természete mit takart, miért tör felszínre évszázados távolságból is a Körmendy-vér, s Drexler nagymama miért volt „vérfrissítés”. Tudom, mert láttam, milyen Bánszeg, Turopolje, Rendes, Boglár, Pusztakovácsi és a Bakony. Tudom és látom, mert a képzeletem megjeleníti, milyen volt mindez évszázadokkal ezelőtt. Ismerem az ősök örömeit és tragédiáit, gazdagságát és nyomorát, hitét és hitkeresését. Mivel vizuális típus vagyok, csak úgy tudtam kiigazodni a sok rokon-házasság között, hogy családfákat rajzoltam. Eleinte csomagolópapírra, aztán már gépre. Gyűltek az adatok és a családfák, én meg belebonyolódtam és beleszerettem a keresgélésekbe, a jó és a szomorú sorsokba. Egyre inkább úgy gondoltam, hogy kell írnom egy „családi történelemkönyvet”, elsősorban azért, hogy a családom tagjai, az utánam következő nemzedékek lássák hogyan élte meg a hétköznapi ember a magyar és a világtörténelem gyönyörű és tragikus eseményeit.
Dehogy vagyok én családkutató! Csak elmatatgatok a sárgult papírok között, s összegyűjtök mindent, ami: Baán (sárszegi vagy bánszegi), ami Körmendy (tüskevári vagy somogyi), ami Korenika (túrmezei), Kronekker, Bárány (a rendesiek boglári ága), Drexler, Thulmon, Ország(h) és még sok egyéb nőágon kapcsolódó család.
Goethe írja: „A legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” Gyerekek — enyéim és rokonaim gyerekei! Itt vannak hát a gyökereink, s némelyik ős küzdelmes és tiszta élete is szárnyat adhat nektek! Talán egyszer személyesen is találkozhatunk. Addig is ükapám, Baán Gáspár levelével üzenem:
“Ha Isten egészségemnek kedvez, rövid idő múlva látni foglak, addig is mindnyájatokat csolkoltatva ….”
Baán Beáta Mária