Korenika

Frissítés: 2017.12.20.

Korenika – gyökerek gyökere

 

Gyermekkoromban délutánonként a kötelező pihenés alatt a sezlonon nagyapámhoz (Baán László 1888 – 1978) bújva a meséit hallgattam. A régmúlt időkről érdekes, ám hihetetlen történetek kerekedtek. Később Erzsébet nénémet (Túrmezei Erzsébet 1912- 2000) faggattam, hol az igazság és a mese határa. Te még fiatal vagy, járj utána – bíztatott, s én tapogatózva indultam el  a családtörténet útvesztőjében, hogy szembesüljek az igazsággal. Látnom kellett a helyszíneket is, nem csak a megsárgult papírokat.

A történet Zágrábnál, a Száva jobb partján elterülő Turopoljén, Túrmezőn vagy Törökmezőn kezdődött. A Korenika család egyike volt azoknak a  turopoljei kisnemeseknek, akiket a tatárokkal szemben tanúsított bátorságuk miatt Béla ifjabb király 1225-ben a nemesi rangra emeléssel felmentett a zágrábi vár és a királyi vármegye szolgálata alól.

A családi legenda úgy szól, hogy őseink hősiesen harcoltak, s megvédték Zágrábot a tatárok ellen. Az igazság viszont az, hogy a tatárok felégették Zágrábot. Csakhogy gond van az évszámmal is: 1225-ben még sehol sem voltak a tatárok.

Valójában Béla, a későbbi IV. Béla király, akit apja életében már megkoronáztak, s mint „trónörökös” kormányozhatta Szlavóniát (1226-ig) emelte a nemesek sorába a Zágráb környéki jobbágyokat felmentve őket mind a várnak, mind pedig a vármegyének tartozó szolgálataik alól, s ezzel királyi szerviensek lettek. Valami igazság azonban mégis lehetett a tatáros családi legendában, mert 1255-ben IV. Béla a kiváltságot megerősítette azzal indokolva, hogy a turopoljeiek igen vitézül harcoltak a tatárjárás idején.

Úgy 30-40 családról beszélhetünk, akik a mocsaras, erdős síkságon leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak, s viszonylag zárt közösséget alkottak. E zártságukat évszázadokon át meg is őrizték.  IV. László 1278-tól megengedte, hogy a Túrmezőn lakó nemesek évente vezetőt (comes terrestrist) válasszanak maguk közül, aki a magasabb állami hatóságok és szervek előtt képviseli érdekeiket. Ezzel létrejött az Universitas Nobilium Campi Zagrabiensis (Turopolia), amelynek kiváltságait, jogait és autonóm szervezetét az uralkodók és a rendi országgyűlések ismételten megerősítették. Az aktuális vezetőt grófnak nevezték, ám valójában nem volt az. Ez a későbbiek szempontjából fontos, ugyanis Korenika ősöm e gróftól hozza a bizonyságlevelet, mely szerint tagja a turopoljei nemeseknek.

Az első török támadás 1422-ben érte Túrmezőt. A következő ‒ 1556. augusztus ‒ után  írásban újították meg a nemesek a régi jogaikat és megállapodtak abban, hogy testvérré fogadják egymást, amely a kölcsönös segítségnyújtás mellett az egymás utáni örökösödést is jelentette. Ekkor 113 nemesi család élt Túrmezőn. A legnagyobb török támadás 1592-ben érte a vidéket. Számos ősi család teljesen elpusztult, s nem maradt egyetlen ép falu sem.

Az 1700-as évek második felében ‒ leginkább a Száván való kereskedelem elindulásával ‒ néhány vállalkozó szellemű túzmezei megpróbált kitörni a „parasztnemesi”, állattenyésztő életformából. Talán ennek köszönhető, hogy őseim Északnak indultak, de az is lehet, hogy már a török elöl menekülve jóval korábban eljöttek Turopoljéről, csak a nemességüket nem kellett még bizonyítani. Az 1754-55-beli nemesség összeírásban találkoztam először az őseim nevével.

Kronekker/Kronegger/Korenika/Krónika

Őseimet hol Korenika, hol Kronekker, hol Kronegger, hol Krónika és egyéb hasonló hangzású  néven anyakönyvezték, s a nemesi összeírásokban is váltakozik a vezetéknév. A korenika szó gyökeret jelent, s mivel dédanyám ezen a néven született ezt használom a továbbiakban, jelezve persze, ha valaki más néven is szerepel. Míg a Korenika név hangzása és jelentése alapján horvát, addig a Kronecker inkább német hangzású. Egyazon ember élete során szinte valamennyi névvariációban megjelent a különböző összeírásokban, anyakönyvekben. Arra, hogy ugyanarról az emberről van szó csak a felesége neve és a gyermekei további sorsa (összeírások, házasságok) derítettek fényt. Annak ellenére, hogy viszonylag sok írásos emlék fennmaradt, a névvariációk miatt nagyon nehéz volt összeállítani a családfát.

Őseim

Korenika Mihály és Márton felsőszentmártoni lakosok (apjuk Mihály, nagyapjuk János, dédapjuk idősebb János) az 1754-55. évi nemességvizsgálat alkalmával felmutatták Túrmező grófjának nemesi bizonyságlevelét, mely szerint elődeik Turmezőn laktak, s ott nemesi jogokat élveztek. Rokonaik még 1755-ben is bírják a nekik adományozott Dragorosócz nevű falut.

Hogy Korenika horvát volt-e, s neve később alakult Kronekkeré, avagy Kronekkerként, mint hospes a tatárjárás után került-e Túrmezőre, s vált Korenikává, szinte kideríthetetlen. Tény, a turopoljei kisnemesek kiváltságát IV. Béla 1255-ben megerősítette, s Korenika/Kronekker is köztük volt.

Családmesénk szerint a harcokkal teli 16. század  s a török  késztette Túrmező elhagyására Korenika Miklós őseit, akik Sopron, Zala, Veszprém és Somogy vármegyékben is igazolják nemességüket hivatkozva az 1754-55-ben már bemutatott túrmezei bizonyságlevélre.

A nemzetség többször osztódott: egy részük Sopron vármegyében maradt, leginkább Fertőszentmiklóson élt. A másik rész eleinte Vas vármegyében telepedett le Kemeneshőgyész és környékén. Zömében evangélikusok voltak, ám a vegyes házasságok esetén a gyerekeket a római katolikus anyakönyvekbe is bejegyezték.

A Thulmon családba való beházasodás jelentősen megnövelte a birtokokat, és  valószínű, hogy e házasságok kapcsán érkeztek Somogyba.

Korenika János Thulmon Júliát vette feleségül, s fiúk Sándor (Korenika Miklós apja) szintén Thulmon lányt választott, Annát, akivel először Vrácsikon, Noszlopyék szomszédságában éltek, majd pedig körülbelül akkor, amikor Berzsenyi is ők Niklára költöztek.

Korenika Jánosnak és Thulmon Júliának 2. illetve 4. házassága volt ez. Külsővaton éltek, s velük együtt lakott János előző házasságából való fia Sándor, valamint Júlia testvérének unokája Anna. Talán nem is ők választották egymást házastársnak, hanem a célszerűség „adta össze” őket.

Sándor és Thulmon Anna gyermekei:

  1. István
  2. László
  3. Franciska
  4. Boldizsár
  5. Anna Karolina oo Bagoly János
  6. János
  7. Julianna oo Nagy Imre
  8. Miklós János
  9. Erzsébet
  10. János Jónás
  11. Katalin oo Noszlopy Pál

Korenika Sándorról unokaöccse Noszlopy Tivadar írja: Berzsenyi Dániel hét évet töltött Sopronban, azonban többször lejött Niklára. … Itthon aztán körülnézett a gazdaságban is, melynek vezetését rokonára, thúrmezei  Korenika Sándor földbirtokosra bízta s egyéb dolgaiban is ő intézkedett.”  Berzsenyi Dániel és Korenika Sándor apósa unokatestvérek voltak.

Korenika Miklós 1829. szeptember 13-án az összetartó rokonság meleg fészkébe született. Hatással volt rá a tisztelettel övezett Berzsenyi, a Noszlopy fiúk és a Napóleon elleni nemesi felkelés megszépített története, melynek részese volt az apja. Talán ez utóbbi  indította arra 1848-ban, hogy  épp oly fiatalon, mint apja, ő is harcba induljon.  Abban a közegben, amelyben élt, a szűkebb-tágabb család férfi tagjai fegyverrel vagy fegyver nélkül, de részt vállaltak a forradalomból és a szabadságharcból.

Korenika Sándor és Thulmon Anna 10 gyereke közül hetedik volt Miklós, akit testvéreivel együtt Kronekkernek anyakönyveztek.  Az apa 94 évet élt, megélte 1848-49-et, 1886-ban Niklán halt meg. A legkisebb gyerek, Katalin (1838) 1860-ban a nála 20 évvel idősebb Noszlopy Pálnak, a kivégzett Gáspár bátyjának felesége lett.

Az 1850-es években Miklós lassan átvette a gazdaságot apjától. Oly annyira komolyan vette a feladatát, hogy még a Vasárnapi újságba is írt. „Az istállóban levő barmok megóvására” javasolt orvosszert.

Ez idő tájt nősült meg, azonban házassága rövid életű volt. Felesége, Kiss Etel a sikátori evangélikus lelkész lánya 1854-ben két héttel a lányuk születése után gyermekükkel együtt „gyengeségben” meghalt.

Talán apai nógatásra vitt 12 év múlva asszonyt a házba, az 1843. szeptember 9-én született boglári Körmendy Mária Aloyziát. A vőlegény házassági tanúja az unokatestvér Berzsenyi László volt, a menyasszonyé pedig unokatestvérének Bárány Jankának a férje, Baán Gáspár. (Hogyan is sejthették akkor, hogy a majdani gyerekeik – dédszüleim – egymásba szeretnek, s másod-unokatestvérként összeházasodnak.)

Miklósnak 12 gyermeke született, az első házasságából született gyermekével együtt 13. Nem a család szaporodott, hanem a niklai temetőben a Berzsenyi obeliszk körül a gyermeksírok. Végül 3 lány élte meg a felnőtt kort, Amália (1864), Anna (1875) és Ida (1877)

Miklós és Körmendy Mária Aloyzia gyermekei:

  1. Aloyzia Ida 14 napot élt
  2. Amália oo Baán Lajos (ők a dédszüleim)
  3. Miklós Pál születésekor meghalt
  4. Kornélia Vilma 11 napot élt
  5. Ilona Mária Anna 6 évesen halt meg, leforrázta magát.
  6. Miklós Elemér 13 hónapot élt
  7. Jenő János szintén gyerekkorában meghalt
  8. László Sándor 2 hónapot élt
  9. Anna Heléna oo Belák János
  10. Ida oo Pentelényi Mihály – házasságuk gyermektelen volt
  11. Ilona Erzsébet 2 és fél éves korában vörhenyben halt meg

Amália dédanyám 6 gyerekkel – a legkisebb néhány hónapos volt – maradt özvegyen. Miklósék vették párfogásukba a nagyobbacska unokákat, két eladó lányuk – Anna és Ida – Amália lányai körül foglalatoskodtak, az egyetlen fiút – nagyapámat –  azonban Miklós papa nem engedte el maga mellől.

Délutánonként a ház mögött a méhesben ültek le beszélgetni. Miklós papa pipára gyújtott, mélyeket szívott, aztán cinkosan rákacsintott az unokájára. Titkos összeesküvés részei voltak ők ketten. A hátsó kaptárból előkerült Miklós papa honvéd egyenruhája. Kiakasztotta a fára, leült vele szemben, s mesélt a harcokról az unokájának. Nagyapám itta a szavakat, ahogyan én is ittam 70 évvel később,  amikor ő mesélte nekem. Ma is előttem van, ahogy megkérdeztem tőle: És mondd, milyen volt az egyenruha? Elképzeltem magamban a színeket, úgy, ahogy a  könyvekben láttam. Milyen színű volt? – türelmetlenkedtem. Emlékszem, ahogy a nagyapám elbizonytalanodott. Nem tudta, jó-e, ha megmondja az igazat. Mély lélegzetet vett. Milyen volt, milyen volt, hát olyan volt, mint a szita. Nem volt annak már egyetlen ép része se. Milyen is lehetett volna 50 évvel a szabadságharc után? Fakó volt, és csupa lyuk. Megették a molyok. Nagyapám nagyanyja úgy tudta, utasítására már rég kidobták az egyenruhát. Gyakorlatias asszony volt, nem merengett a múlton. Ami elmúlt – elmúlt. Miklós papa az emlékeinek és az emlékeivel élt. Minden délutánját úgymond a méheivel töltötte. A kaptár titkát csak az egy szem fiú unoka tudta.

1896-ban férjhez ment a középső lány, Anna. Belák János tolna-tamási kereskedő, a nagyszokolyi evangélikus lelkész fia vette el. A fiatalok Tamásiba költöztek, hét gyerekük közül 3 élte meg a felnőtt kort. A kicsik nagyapjukkal, Miklóssal egy sírban nyugszanak Tamásiban. A fiúk apjuk vallását, s Belák nagypapa hivatását követték, evangélikus lelkészek lettek. A költői tehetséggel megáldott kisleány előbb a szokásoknak megfelelően anyja vallását „kapta”, majd pedig áttérve az evangélikus hitre diakonissza, a protestánsok egyik legnagyobb költője lett. Korenika nagyapjuk iránti tiszteletből felnőtt korukban a nagypapa előnevét választották vezetéknévül, így lett mindháromból Túrmezei.

Miklós legkisebb lánya esküvőjén 1901-ben készült az egyetlen ismert fénykép a családról. Ida házassága gyermektelen volt.  Hogy ne maradjanak magukra Niklán az öregek a törékeny, halk szavú Anna elhívta őket Tamásiba. Persze Annának is szüksége volt a segítségükre, mint ahogy Amáliának is, aki addigra szintén Tamásiba költözött nagyobbik , beteg lányához, hogy segítsen a gyerekek nevelésében.

Miklós 48-as ténykedése kideríthetetlen. Nem volt semmi rangja, egyszerűen és számára magától értetődően elment honvédnek. Vagyonuk a szépen hangzó thúrmezei előnéven kívül nem igazán volt. Az a föld, amelyen ők és a hozzájuk hasonló nemesek gazdálkodtak a család eltartására is alig volt elég. Miklós is és apja Sándor is aratáskor az első sorban vágta a rendet. Talán illúzióromboló, hogy nem volt kapitány, de még csak hadnagy sem. Egyszerű ember volt, aki szerette a hazáját. Azonban a hétköznapi, egyszerű emberek tettei nélkül a világ nem haladna előre.

 

* A korenika szó horvátul gyökeret jelent